Boszorkány!
Üdvözöllek, kedves emberi olvasóm! Én egy mókus vagyok, vagy ha úgy tetszik, jól reklámozott patkány, és az „Erdei Harsona” című periodika tudományos rovatát vezetem. Ne lepődj meg, inkább gondolkodj el rajta, hogy a tudtodon kívül is mennyivel gazdagabb és színesebb a világ, ha még egy magamfajta aprócska rágcsáló is rendszeresen publikáló, diplomás antropológus lehet!
Aktuális témám az erdei boszorkány. Ez a lény nagyon-nagyon ritka – szerencsére –, és mert jártamban-keltemben véletlenül bukkantam a tanyájára, igyekszem élni a lehetőséggel, hogy minél részletesebb disszertációban számoljak be vonatkozó tudományos megállapításaimról.
Először tekintsük át röviden a folklorisztikus elemeket! A leghelyesebb, ha az egyik legrégebbről fennmaradt regölést ismertetem, ami ősi nyerseséggel mutatja be a rémséget:
A banya
körmei tyúkkarmok,
haja hínár,
szíve kőből van,
gégéje tavaszi nád,
orr-porca hosszú vasdarab,
fogai rubintok,
bőre penészes fakéreg,
szemöldöke darázsfullánk,
bibircsókjai bogáncsok,
füleit veszett rókától orozta,
zsírja denevértrágya,
egyik szeme embriós kacsatojás,
másik szeme borostyángubacs,
térdkalácsa kecsege kopoltyúja,
méhe–gyomra kapu a világűrre,
tüdeje pöfeteg-spórák szövevénye,
könnye gőtenyálka,
hónalja moha,
emlői két fekete bika herezacskói,
köldökéből méz szivárog,
nyaka viaszcső,
nyelve disznópénisz,
~~~
a vére embervér,
szenvedélye pusztító.
Eddigi, mintegy három hónapja tartó megfigyeléseim során a fenti népköltészeti darab két motívumát is igazolhatom. Tudvalevő ugyanis, hogy a boszorkány időről időre kénytelen megújítani, kicserélni a testrészeit, bármennyire hátborzongatónak tetsszen is ez a fölötte idegen metabolizmus.
A saját szememmel láttam, amikor egy májusi éjjelen nádat vágott a pataknál, majd a kiválasztott szálat a parton hagyta, talán száradni, és csak napok múlva tért vissza oda, kuruttyoló motyogással a következőt hajtogatva: „hol van a gégém? hol van az én gégém?”
A másik ellenőrzött motívum az orrot illeti, ámbár itt nem volt egyértelmű, hogy ténylegesen cserélte-e a vasdarabot, vagy csak kivette azt valamiért egy időre. Én konkrétan annyit láttam, hogy a hosszú, hegyes vasat a szájpadlásán keresztül tolta fel a helyére, görcsös, kínról árulkodó mozdulatokkal, míg a bőre kellően ki nem türemkedett az anatómiailag elvárható területen. Förtelmes és természetellenes élmény volt, amitől akkor, nem szégyellem beismerni, rémálmaim is lettek.
Erdei kunyhóját sárral tapasztott kövekből eszkábálta, amire rőzséből halmozott tetőt öregasszonyos sutasággal. Vasüstjét vagy ötven évvel ezelőttről hozta magával, seprűjét maga készítette teliholdkor vágott nyírfából. Állandóan a kotyvalékaival bíbelődik. Ezekhez a legképtelenebb összetevőket hordja össze, amelyeket gyakran hatalmas, sóval kitömött, elásott bödönökben tárol. Tudákossága legendás, és bűvös téteménnyel is él, mely technikával rontó praktikáinak sikerességét támogatja. Ébrenlét–alvás ciklusa kiszámíthatatlan, aktív lehet a nap bármely szakában, jóllehet, jellemzően éjszaka portyázik. Eltávoztakor lüdércek árnyai sejlenek fel a környéken, de nem nyert megállapítást a szerző által, hogy ezek parazitái, vagy háziasított haszonlényei-e. Talán naturális kisugárzásának köszönhető, hogy életteréhez közel furcsa fűszerszámok és undok növények burjánoznak, de még a fákon is kisebb-nagyobb odvak nyílnak, amikben felgyülemlik és megpimpósodik a békalencsés harmat. Ablakából, kunyhója eresztékeiből bűzös, keserű-fanyar füst száll, ami megáll és szétterül tanyája fölött, akár valami mérgező felhő. E sorok írója egy későbbi alkalommal talán expedíciót szervez a kunyhó belsejének felderítésére.