Creatio ex imaginatio
Élt egyszer egy magányos programozó, aki nagyon szomorú volt, mert senki sem szerette erőszakos, ostoba és gyáva természete miatt. Csak akkor feledte bánatát, amikor nagyítóüveggel hangyákat perzselt fel, mert ilyenkor úgy érezte, az okozott szenvedéssel bosszút áll önmagáért – azért, hogy mások őt ennyire semmibe veszik, és hogy ennyire nem tiszteli és imádja senki.
Egy szép, nyári délelőttön aztán hangyabolyra bukkant a kertjében. Hamar, szaladt a nagyítóüvegért, és jó negyedórán keresztül önfeledten szórakozva lobbantotta lángra a menetelő, együgyű kis állatokat.
Legnagyobb bosszúságára azonban hirtelen beborult az ég, így a nagyítóüveg már nem tudta megfelelő hatékonysággal összegyűjteni a nap fényét, és vége szakadt a kisebbfajta holokausztnak.
A magányos programozó már éppen elszontyolodva kullogott volna vissza a kuckójába, amikor zseniális ötlet fogalmazódott meg elméjében: virtuális világot alkot, és korlátlan ura lesz a benne élő virtuális teremtményeknek, de olyannyira korlátlan, hogy még a virtuális napot is ő irányítja majd, nehogy abba kelljen hagynia az uralkodást, hacsak meg nem unja éppen, vagy ha be kell engednie a pizzafutárt.
Nosza, neki is látott. Dolgozott hat napon és hat éjszakán át – no jó, hát valamivel tovább tartott, az igaz, de elhatározta, azzal is kompenzálja kisebbrendűségi komplexusát, hogy a teremtményeinek azt hazudja majd, neki csak ennyi idő kellett egy teljes (a virtuálisoknak szánt propagandája szerint: tökéletes) világ megalkotásához.
És az estét követte a reggel, és megint este, aztán reggel lett és újra este, mígnem a virtuális világ elkészült.
És látta, hogy jó.
Igaz, kicsit kuszára sikeredett, nem is igazán működött megbízhatóan, ezért a magányos programozó csalódott kíváncsisággal helyezte el világában az első virtuális lényeket. Ezek egy része a programnak megfelelően dicsőítő szavakat írt a programozó képernyőjére, ám ő nem volt igazán elégedett, mert az üzeneteket saját maga fabrikálta, ezért hiányzott belőlük minden spontaneitás.
Kicsit barkácsolt hát még a művén, lázasan ollózta össze más programozók heurisztikus algoritmusait és Markov-lánc generátorait, mert hát valójában nem volt valami tehetséges vagy ügyes programozó, de mert eddigre már teljesen belebonyolódott a kódba, érezte, hogy kezd kicsúszni kezei közül az irányítás. Néha az eszébe jutott, mennyivel okosabban tette volna, ha tesztvezérelt fejlesztési módszerrel kezd munkájához, mert akkor a kód bővítése és módosítása közben biztos eszköz állna rendelkezésére, hogy eldönthesse, nem került-e hiba a rendszerébe a műveletek alatt. De sajnos, ehhez nem volt sem elég türelmes, sem kitartó, és már nagyon szomjazott némi elismerésre, hiszen sem barátai, sem rokonai nem voltak, akiknek eldicsekedhetett volna virtuális világával.
Újraindította a szimulációt. Ezúttal kicsit érdekesebb magasztaló üzeneteket kapott, de ezekre is hamarosan ráunt, mert látta, hogy a virtuális lények közösségben élnek, együtt, és bár ez a közösség csupán egy szimuláció része volt, a programozó mégis úgy érezte, magánya csak fokozódott, hiszen már ennek a világnak sem lehetett a része, csak kívülről figyelhette azt.
Irigyelni kezdte a teremtményeit. Afelől kétsége sem volt, hogy félnek tőle és teljesítik a legelképesztőbb parancsait is, de elviselhetetlenül zavarta a lelkében tátongó új űr, amit voltaképpen saját magának teremtett. Tehetetlenségében éktelen haragra hergelte magát, és hogy virtuális hatalmát fitogtassa, özönvizet bocsátott a világára. Csaknem ki is pusztította az egészet, amikor rájött, hogy a virtuális világa nélkül mehetne vissza a hangyákhoz, így hát, úgymond: megkegyelmezett és az özönvíz nyomtalanul eltűnt.
A programozó attól kezdve fortyogó, önmarcangoló gyűlölettel figyelte virtuális világát, és egyre ritkábban avatkozott az események folyásába. Csak akkor tudott legalább egy kicsit elfeledkezni saját nyomoráról és kitaszítottságáról, amikor váratlanul megszakította egyik-másik virtuális teremtménye létciklusát, így emelve ki a képzeletbeli kis lényt a szerettei társaságából, megfosztva mindazon virtuális javaktól és élményektől, amikre az a szimuláció közben szert tehetett.
Néha nem semmisítette meg azonnal ezeket a lényeket, hanem mindentől elzárt, még virtuálisabb világba börtönözte őket, és a lehető legváltozatosabb kínzásokat eszelte ki számukra, melyek hatását egyre csökkenő érdeklődéssel tanulmányozta. A programozó némileg az élvezetét lelte a kínzásban, a pusztításban, de egyúttal maga is szenvedett, mert tudta: már ő sem szabadulhat, ő is a foglyává vált ennek a saját maga szőtte pokoli szimulációnak. Olykor rémálmok gyötörték emiatt, és sokszor riadt fel magányos ágyában a vaksötétben arra, hogy szíve hevesen dübörög az álmában átélt rémület miatt, pedig hát azt csak az álom gerjesztette.
Az az eszébe sem jutott, hogy a virtuális lények öröme és szenvedése is épp ennyire valóságos, hogy nincs semmi lényegi különbség az élmények megélése között.
És nem látta, hogy amit tesz, az nem jó.