A megállíthatatlan
Mégsem sikerült.
Haldoklom.
Már majdnem teljesen csendes és sötét a világ.
Már nem tudom, mellettem vannak-e a szeretteim, vagy mindig is egyedül lebegtem a semmiben – de voltaképpen mindegy: amíg lehet, menekülünk előle és megpróbáljuk elfelejteni, végül aztán mindannyian egyedül halunk meg.
És most már nincs tovább.
Vége.
Hm.
Hajmeresztően bizarr ez az egész.
Mielőtt még teljesen kitisztult volna a tudatom, rögtön tisztában voltam azzal, hogy szónokolnom kell. Fennhangon ki kell mondanom, ami az eszembe jut, hogy az automatika feljegyezhesse a szavaimat. Nem mintha nem készülne felvétel a tudatkomplexumom működéséről, de a Szerződés szerint a G-Társaság biztosra akar menni és a lehető legtöbb forrásból a lehető legtöbb információt igyekszik begyűjteni, ahogy mindig is tette.
Ha jól számolom, ez volt most a hetedik újrajátszás, és hátravan még legalább ugyanennyi, de nem tudom, jobban értem-e már az eddigi választásaimat és tapasztalataimat. Kíváncsi vagyok, vajon később is inkább az új kérdések lesznek majd többségben, vagy bekövetkezik, amit remélek, de amire természetesen nem kaphattam garanciát.
Nem tudom eldönteni, jól tettem-e, hogy vállalkoztam erre a küldetésre (volt egyáltalán választásom?), de már késő volna meggondolni magam: többezer fényévnyire vagyok a Földtől, és semmit sem tehetek, hogy megállítsam ezt a körhintát.
Milyen különös, hogy a korábbi tudományos elképzeléssel ellentétben a hiperűrsebességet átlépve éppenhogy az űrhajó fedélzetén gyorsul fel az idő, míg odahaza legfeljebb ha hónapok teltek el az indulás óta! Egyetlen élőlény sem maradhatna életben itt a sztáziskamrák nélkül, amik amellett, hogy megállítják a szubjektív biológiai időt, a legfurcsább ajándékkal is szolgálnak: újraélhetjük az életünket, mintha csak visszatekernénk a filmet, mert az agyunk mindenre emlékszik. Még többre is, mint ami valóban megtörtént. A hiperálomban a jövő – mármint valamelyik lehetséges jövő – megmutatkozik, ahogy az imént is történt velem az „előző életemben”. Valójában sosem haldokoltam. Még előttem az élet! És néhányezer fényévnyi álom.
De nincs több időm ezen merengeni, mert máris kezdődik a következő ciklus. Hamarosan elvesztem az öntudatom, hogy megint megtapasztalhassam a születésem semmihez sem hasonlíthatóan felzaklató élményét, aminek következményeként mindent el fogok felejteni, hogy mindent újrakezdhessek – talán ezúttal kicsit másképpen.
Rendszerint ilyenkor kezdek el igazán kételkedni az egészben, és ilyenkor uralkodik el rajtam a pánik, amikor úgy érzem, mintha feneketlen mélységbe zuhannék, amikor már azt sem tudom, hogy miért történik ez az egész.
Már nem tudom, hogy honnan és hová tartunk.
Hová tartunk? Hová? Hová? …o…á? OÁÁÁ?!