Mosolyogj, és a világ visszamosolyog rád
Még a tulajdon nevét is gyűlölte: Moly. Moly Rezső. Ilyen névvel ki vehetné őt komolyan?
És egyáltalán, mit ért el eddig? Akár karrier, akár magánélet terén? Nulla, nihil, nyista.
És irigyelt és gyűlölt és megvetett mindenkit és mindent, de érzéseit mélyre temette, hiszen rettegett attól, hogy ha véletlenül elszólná magát, rettenetes büntetést kapna. Megaláznák, kinevetnék, vagy egyszerűen semmibe vennék, és akkor nem hitegethetné többé magát azzal, hogy „egyszer majd bosszút állok”. Bűntudattól és önutálattól fortyogó álmaiban persze ő volt a hideglelkű hős, aki eltipor másokat, aki fölényesen zúzza szét az érte epekedő, őt csodáló végzet asszonyainak szívét, és gyilkol, gyilkol, gyilkol, mert legyőzhetetlen és számonkérhetetlen.
Egy újabb bizonytalan, bocsánathogyélek lépést tett, ahogy előremozdult a sor az önkiszolgáló étkezdében, és műanyag tálcáját óvatosan előbbre tolta, nehogy véletlenül hozzáérjen az előtte állóéhoz. Ám ekkor egy szórakozott nagypapa az unokáit terelgetve nem vette észre, hogy ő, Moly Rezső is a legolcsóbb, grízes tésztás menüért áll a sorban, és addig szervezkedett és szerencsétlenkedett, amíg Rezső sünbalázsként kiszorult a sorból.
Az emberek nem törődtek vele, egykedvűen nyomakodtak előre, hogy kitöltsék a keletkezett űrt, ő pedig érezte, hogy a helyére többé vissza nem állhat.
És ekkor… megtörtént az elképzelhetetlen: betelt a pohár.
Hónapokkal korábban, több évnyi anyagi és lelki spórolást követően vásárolta a hatlövetűt a töltényekkel, amit azóta titokban mindig magánál tartott.
Gondolkodás nélkül előrántotta a fegyvert és kétszer tüzelt a nagypapára.
Előbb rémült meg a fegyver dörrenésétől, mint hogy eljutott volna a tudatáig: gyilkosságot követett el. Az idegi feszültségtől se nem látott, se nem hallott, és fogalma sem volt arról, mennyi idő telt el, amíg újra eljutott hozzá a külvilág az ébredező érzékszervein keresztül.
A nagypapa és a két kisunoka megütközve, neheztelve nézett rá. És… sértetlenek voltak, mindannyian.
Moly Rezső tudta, hogy elveszett, hogy nyomorúságos tragikomédiájára pillanatokon belül függöny hull, ezért még két lövést leadott az emberekre.
Most sem történt semmi, és a fegyver robajlásától is csak ő ijedt meg. A körülötte állók rosszalló, türelmetlen arckifejezéssel kissé távolabb húzódtak tőle, mintha csak hangosan szellentett volna.
Még két golyó maradt a tárban.
Lehetséges volna, tűnődött Moly Rezső, hogy ezek csak vaktöltények? Célba vette a közeli virágcserepet, és meghúzta a ravaszt. A cserép ezer darabra robbant, az étkezde pultosai pedig azonnal visítani és pörölni kezdtek felháborodásukban, amiért szennyet és pluszmunkát csinált nekik.
De ez… lehetetlen! Ilyesmi nincs! Ez nem történhetett meg! – lázadozott, miközben a pánik csaknem megfojtotta.
Bevégeztetett. Az utolsó golyó a könyörületes, gyors menekvést jelenti, határozta el Moly Rezső, és halántékához emelte a pisztolyt.
Durr!
Az emberek dühe tovafoszlott, arcukon legföljebb már csak némi unott közöny látszott, ahogy figyelmük ismét a grízes tészta felé irányult. Vége a cirkusznak.
Moly Rezső értetlenül ácsorgott a sor mellett. Semmi baja se történt. A pisztolyt még mindig a halántékához szorítva húzogatta a ravaszt, de csak az üres kattanás hallatszott. Aztán… fásultan, szégyenkezve a szemeteshez kullogott, csendben elhelyezte benne a fegyvert, majd a sor végére állt.
Senki sem törődött vele.