Paura del demonio
Napnyugta volt és bort ittak.
A faluban férfiak készülődtek, hogy megtartsák a boszorkányéj ünnepét.
Ezen az éjszakán elszabadulnak a pokol seregei. A lassan a feledésbe olvadó elátkozott lelkeket ilyenkor tajtékzó vágy hajszolja vissza a létezésbe néhány órára. De mert már nem emlékeznek egykor volt önmagukra, a valaha élt nemes vagy alávaló személyekből csak az életükben megzabolázott, s mostanra urát vesztett vad ősmajom tér vissza. És tombolni vágyik. Vérszomja csillapíthatatlan, és élő testet keres, amit megszállhat egy időre.
A férfiak tudják: bármelyikükön kitörhet a téboly, bármelyik pillanatban. Hiába erősek, hiába bírnak bikaként dolgozni és hiába viselnek el jajszó nélkül bármekkora kínt, tudják: az állat ott szunnyad mindenkiben, és hogy közösségben élve nem gyilkolják halomra egymást, csakis azért van, mert az emberállat létének évezredei alatt lassan megtanulta elfojtani vad szenvedélyét. De ki sosem irthatta azt, mert akkor önmagát is elpusztította volna.
Jól tudják: az ember sorsa a kötéltánc az isteni és az ördögi között. Elég egy botlás, és a mélybe vagy a magasba zuhanva egyaránt elvész.
És most együtt voltak. Figyelték egymást és készülődtek.
Bort ittak, és várták az éjszaka végét.