Rambo tragédiája

avagy

Ógörög és újamerikai költeményvázra emelt, formailag eklektikus, teológiai, filozófiai és egyéb elemekkel fuzionált élményorgia betűkre és meghökkentésre komponálva. K.A. matematikai befolyásától ihletve, David Morrell történetét és Madách Imre remekművét továbbgondolva szerzette Szigeti Sándor.

Előhang

Kórus: Ím, itt jön ő, itt jön ő! Reszkess, borzadj, félj! A hérosz jő most!

Rambo: (borongva) Lám, ki határba szökken vívni ellennel, hátrahagyva barmot, földet, javakat; vérét önként ontja az – hálátlanokért, és jutalma nem lész’ más, csak megvetés és csúfság.

Rosco sheriff: Megállj, idegen! Nem szeretjük a magadfajtát országunkban tudni, s látom, pázsitomon tiporsz. Jöjj vélem szépszerével, hadd vezetlek innen el!

Rambo: (törődötten) Vándorlok csak magamban, kószálok erdőn, mezőn – hajlékom fedele az égbolt. Utamra engedj békén tovább, s hamburgerre lelvén gondod többé nem leszek.

Rosco sheriff: Mondottam: megállj! Törvény vagyok én itt. Életnek s halálnak ura e földön. Velem jövellsz te, ha úgy akarom!

Bonyodalom

Kórus: Riadalom égeti lelkünk! A hérosz börtönbe vettetett az ádáz sheriff parancsára. Nem sejtik még, alvó oroszlánt ingerelnek, s orcátlanságukért halál lesz jutalmok!

Rambo: (feldúltan) Míg ítélni készül fölöttem e fontoskodó lakájhad, gondolatim cikáznak egyre. Mérgezi lelkem sok átélt gyötrelem, s álnokságuk tövise háborgat, ha tűrni kényszerülök ezeket itt. Some are born to sweet delight / Some are born to endless night.

Borotvás börtönőr: Bozont le!

Rambo: (elveszve) Penge?! Állj, ne tovább! Túlcsordult e pohár. Emlékektől ködös minden, s a borbélyt hóhérnak látom én. Forog velem cellám, s vagyok megint ott, hajdan, honnan szöknöm kellett, bármi áron. Én az árat megfizetem újra, ha kell, és pusztul mind, ki szembeszáll!

Borotvás börtönőr: Ó, jaj! Mivé lettem! Kitől rajtam ez órjás seb, mit tulajdon borotvám szelt? S míg éltem elhágy lassan, a fogoly tombolva vágtat el!

Kitaszítva

Kórus: Záporként hulljatok, könnycseppek! Zokogjatok ti mind, együgyű közönség! Héroszunknak útja ím, viszálykodás után a tövises vadon, hol nem terem egyéb, csak kóró és füge.

Rambo: (esengve) Fügét mutat nékem a világ, hát eszem én akkor a kínált fügét – mit számít?! Ám ha lehetne, ha úgy volna, ha óhajthatnám helyette… (keseredve) De hiábavaló az. Sóvárogni hasztalan, csak alázza magát az ember. Odalész becsülete, s cudar kórság mardossa, ha nem vigyáz. Kihez szólok – pusztulás lesz része annak, avagy pusztul már rég, kihez szólnék jó szót. Vágtass hát, két lábam, menekülnöm segíts most!

Kitaszítva még

Kórus: Hajszolják őt, kinek vétke nagy, s nagyobb lesz az minden perccel, mert a vadászok mit sem tudva, nagyotmondástól részegedetten űzik a legnemesebb vadat: a héroszt, ki értük egykor annyi kínt kiállt.

Rambo: (elgyötörten) Meghúzódnom jó lesz itt, e barlangban, hol denevérmocsoktól bűzlik minden. Nem jő erre kényes úrfi, pohos, henye, sápatag: megpihenni kell nekem most, s falni valamit, ha akad. Tán az a vén bagoly ott, ki egykedvűn gubbaszt fenn a fán! Lakomára hívom őt most. Meghívásként kézreálló kőszilánkom üzenete szállva száll.

Bagoly: (leesik)

Rambo: (merengve) Vén bagoly, te, orcád kellemes és tudó holtodban is. Bocsásd meg e harcosnak, hogy alfeledbe nyársat döf most, s tollazatod lerántja, ím. Elfordulnék szemérmest, hogy ne lássam csúfságod, de miképpen is piríthatnám húsod úgyvást? Még elejteném cubákom.

Bagoly: (megsül, sótalan, borstalan)

Rambo: (kétségek közt) Böködöm, egyre böködöm, de nem tűnik puhulni e hús. Éhségem gyötör már, s türelmem fogytán, időznöm sem bölcs ehelyütt soká, elégednem kell azzal, mit e szegényes tűzhely ád. Bár dögnek szaga óva int, keménysége is taszít, fogaimat hívom hadba: marcangolom vacsorám! HAMM! S lement az első falat éppcsak, visszakívánkozna már, de finnyás nem lehet, kit fél ország halva látni vágy’! Küzdelmes az evés, meg is bántam már, de eldobni nem merem étkem, ha felfordul is gyomrom, mert… – de mi az ott?!

Hajszolók hada: Füstszag, tűznek parazsa fénylik ottan, csámcsogás ide hallik. Bizonyos már, hogy ott rejtezik, ott búvik, ott kushad a rút galád. Maradnunk távol tőle jó lesz. Lőjünk oda bazookát!

Rambo: (riadtan) Iszkolni hamar! Tervezni nincs idő. Ugrani fejest denevérgödörbe, vagy megvárni míg rakéta tépne széjjel? Jöjjön inkább a mélység, s barlangomat zárja le üldözőim gyávasága, kiknek útja csak vissza vezethet innen. Hogy málló kőfalakat sírboltomként tapogatom, avagy óvó erődítményem e nyálkás, sötét tárna, megtudni vágynom kár. Jöjjön elébb, aminek kell, bagolyhús most szökni blhhááááááááá…

Leszámolás

Kórus: Megkínzatva megint, elárulva tulajdon gyomrától is, héroszunk vakon s üresen zuhant alá a mélybe, míg sorsának szeszélye úgy nem hozta, hogy búvó patakot lelt, s vele új utat.

Katonai teherautó sofőrje: Endáááá-uáááj. Vil ólvéjz. Lav-júúúú(ahauhúúúúú). Ni! Ki ez itt, ki anyósülésen termett hirtelen, levegőégből lényegülve, akár az istenek? Rémületem szívverése lökött-e ki, vagy nemezisünk karja penderített az útra, hol bucskázni vagyok kénytelen, míg teherautóm – rakva fegyverrel s tölténnyel – tovarobog elorozva?

Rambo: (elszántan) Fékomadta gyáva gazok! Históriám bevégezve nincs még, de mert oly híven akartátok, megkapjátok, mire vágytok: sarum sarka háborúra kötve már, pajzsom az égbolt, dárdáim fenem, és frissen szerzett rakományom felégeti éltetek. Nosza, kapva kapok alkalmakon, ravaszon az ujjam már, s minden egyes lövésemmel pocak nyílik, zsiger száll. Végső küzdelemre szánt hős, ki visszatér – az vagyok, és ti tettetek azzá, ti megint, nyühe bolyhok! De… mi ez a zakatolás amott?

Trautmanó ezredes a helikopterről: Fiam, Rambo, te halandó, hadd el ezt már, ne tetézd! Esélyed nem maradt már, s lőszered is épphogy még. Parancsomra add fel magad, szemétdombon ne enyéssz!

Rambo: (magzatpózban) “Back there I could fly a gunship, I could drive a tank, I was in charge of million dollar equipment, back here I can’t even hold a job *parking cars*!”

Trautmanó ezredes a helikopterről: Ért’lek, fiam. De te is érts meg: nem hagyhatom gyalázatod. Bűnös lettél, torz fenevad, kit megfékeznem kell már nagyon. Nem maradt más, csak e pisztoly, mi tarkódnak szegezve vár, és úgy küldlek a túlvilágra, hogy szememből a könny szivárg’.

Pisztoly: .

Odakint

Kórus: Megszabadulva tarkójától, amint az a könyvben áll, héroszunk az égbe száll föl, megismerni Istent tán.

Rambo: (tétován) Meghaltam, de mégis élek? Hol van, mi ez a táj? Miért van, hogy kör’löttem minden szürkén ragyog már? Mintha szállnék, fenn az égben, hol angyalok hada vár… Tetteimért számonkérnek? Mit tár elém a rút halál? Nem hittem, mert nem hihettem. Amit láttam, az volt csak. Papi törvény és ítélet bizonyosan hazug az. Méreg, mákony, fortély, mit köznépnek szánt az ég. Részemre igazságot küldj most, a hérosz ím, kérve kér!

72

Kórus: Leszbosznak szigetén, hol perzsel a nap s forró a csók, ott tér magához a délceg Rambo, s érkeztére fürge sellők szökkennek. Bor gyöngyözik kupákban, olajbogyó, sajt, s szőlő, pecsenye hív. Telt leányajkakról kacaj pezsdül, dús keblek halma reng.

Rambo: (gyanakodva) Hadd látom, mi ez! Hol vagyok most? Halott voltam, most meg élek, itt vagyok e szigeten. Kör’löttem görög idill, mit elképzelni vágyik mind, ki buja, főleg az, akinek kedvenc étele a datolya. Hadd számlálom e lányokat, megvan-e a hetvenkettő? Épp annyi az, és már értem, mi is itt a bökkenő. Muszlimoknak túlvilága, igazhívők vigasz’tlása, hol öröm a lét, s mily öröm! Vágytak falni s hálni, remélve vérbő hölgyeket, de látom már e cselt itt: Leszboszon minden nő beint. Érintetlenek egy szálig, persze, de pont ezért nem lehet arra mód, hogy a mártír hímjogarát dédelgesse bennszülött dáridó. Vezess új útra, Lucifer!

Omm

Kórus: Eltűnt a túlvilági bordély, helyét pörge zsezsgés tölti fel, s nincs semerre nézés, bármerre is tökmindegy.

Rambo: (rosszallón) Sehol semmi? Egy lehet csak! Nirvánába jutottam. Vágytalanságra vágyni így hát mégsem hasztalan? Lássuk, mire megyünk itt: erre menjek vagy amarra? Hová jut, ki innen elmegy, vagy kérdezni is ostoba? Mire jó, ha vágyam nincs, de célom sem, mi hajtana? Tudatom különböztet „én”-t és „nem-én”-t, ezért: feszültség, szenvedés kereng. Tetézi ezt tetralemma, a semnem-de-is förgeteg. Aztán rájössz, egyszerű bár: nemlét az, mi itt rád vár. S nemcsak vár, de van és volt is, illetve nincs – egyremegy. Maradni így, korszakokon át örökig – borzadok. S mert érzek val’mit, nem lehet ez cél, hérosznak célja semmiképp! A semmi az, mi szolgának vigasza, de a hérosz ennél többet kér, mert többet ér. Vezess új útra, Lucifer!

Odalent

Kórus: Fúziós mesénk jambusokban szegény. Pentametert, hexametert hírből sem ismer, de épp ettől oly szerény. Héroszunk, lerázván magáról az egykedvűség jármát, bizony új létre kél, de kedvére ez új világ sem bizonyul, az hétszentség!

Rambo: (akár a bagoly) Itt már jártam éltemben sokszor, és nem valék holt azért, hogy szenvedhetni bírjam e hőséget, mit gyehenna vagy pokol ont magából, mert ki ide tér, sorsában annak ott a menny is odafent, de míg éltem, sosem véltem, e mítosznak van füle. Farka van az ördögnek itt épp, szarva is van, villája veres, szurkálja vele kínzón azt, ki itt van, és elmondhatom: jó sokan! Nem volt igazam hát, s mit eddig láttam, káprázat csak? Mégis itt végezném be sorsom, zsoldom ez, mi járva jár?

Toby, az ördög: Nocsak, nocsak. Új vendég jött. Köszöntsük hát illendőn: mondja kérem, élte során maga mégis hányat lőtt?

Rambo: (megszeppenve) Ki tudná azt megmondhatni? Dolgom az volt, ölni ellent, számolatlan osztani halált. Nem tudom, hogy hányat lőttem: milliót vagy milliárd.

Toby, az ördög: Vagy úgy, vagy úgy, mind ezzel jön. Bevallani rest itt mind! Lövöldözni, gyilkolászni – az tetszett, de bűnt vállalni nem mer egy sem, rettegnek, hogy mi lesz itt. Megmondom én: az lesz, mitől reszketsz, amitől legjobban félsz. Kinek máglya, kinek kondér – másoknak a buzibár. Remélem, meghozta kedved e kis menü, de ha hiányt szenvedsz, súgd meg gyorsan, diszkrét csendben, mi az, mi legjobban fáj!

Rambo: (tébolyultan) Soha, ne már, ne többet, elég ez! Számot vetni hogy is tudnék? Fájdalmamban nincs határ, mert tépdesi lelkem sok gyalázat, de mindre ok volt: kényszerítve voltam én. Kényszerítve léttől, fajtól, eszmétől is, ne feledd! Hisz’ egy sem élt, ki önszántából tett vagy szólt, legfeljebb ha álmodott. Kényszerítve, bizony, mind, ki itt van; kényszertől van itt, ki élt. Pecsételt sorsa kezdettől feszítette, útja másfelé nem vihette, s türannosz az, ki ily’ világot alkotott! Zsarnok, bizony, bárhogy dicséri hazugságnak könyve őt, ezért legnagyobb fájdalmam nem lehet más, mint szembenézni vele: vele ki a legnagyobb!

Odafent

Kórus: Csend van, bár angyalok kórusa zeng, de nincs, ki hallja vagy hallgassa, mert néptelen a menny. Teste nincs, léte is alig. Ő az, aki nullával oszt. Ura mindennek ő, legalábbis „írva vagyon”. „Jóságos” és „mindenható”, de e szavak hamisak. Szemforgató álnok csúfság hazudta csak: szentigaz. Háromszögnek szögösszege köztudott, hogy száznyolcvan, de feszítsd gömbre avagy másra, s számlálva már nem úgy van!

Rambo: (ébredve) Nem is létezel? S mégis tőled rettegnek annyian? Ki az hát, ki mindezt megalkotta? Ki az, ki léted táplálja, s aki minket éltet – ugyanaz? Ki az, ki e szavakat elgondolja, s hol keletkeznek e szavak? Igévé lesz, mit határozok, s anyaggá szövi az akarat? Nullponttól minden „elfelé” van – ez az, ami tiltva van? De ki tiltaná? Csak én vagyok, aki itt most jelen van. Mennyi kérdés… de választ is vár az, ki választ. Választok hát, azt, mi tetszik, csakis azt: az ugyanazt!

Az Ugyanaz

Kórus: Történetünk végéhez értünk, lásd be, nyájas olvasó. Lefogadjuk, szinte reszketsz, hogy megtudd, hová jutott hős Rambo. Tanulságképp fogadd még ezt, bölcsességet hasznodra: minden mögött, amit írnak, ott rejtőzik az igaz. Úgy tartja az őshagyomány: az, mi fent van, éppolyan, mint idelent. De ne feledd, ki tükörből rád tekint ma, bizony az nem idegen. Mert ő az, te vagy – a hatalmas: az, akinek szava van. Tégy, mint akarsz, és meglátod: önmagadtól lesz igaz.

Rambo: („mindenütt jó, de a legjobb otthon” nyugalommal) Na, még egyet?

Bögyös maca: Naná!